Az érvelés csődje
Nehezen vonható kétségbe, hogy a civilizáció, mint folyamat az értelem és a kommunikáció, ezen belül az érvelés kibontakozásával áll kapcsolatban, még akkor is, ha útja bukdácsolással teli, jövőjét pedig csak a remény szintjén tudjuk megközelíteni. Külső minta nem áll rendelkezésre, azt sem tudjuk, hogy rajtunk kívül van-e más, hasonló úton fejlődő hely a világegyetemben, a jövőbe látás képessége pedig nem lépi túl a találgatás szintjét. Terveink, elképzeléseink persze lehetnek a jövővel kapcsolatban, és az sincs kizárva, hogy az ember egyszer eljut abba az állapotba, ahol az előttünk álló dolgokat terveink, szándékaink szerint, egy globális egyetértés jegyében alakíthatjuk, vagy legalábbis az események, fejlemények megítélésében az egyéni érdek mellett - akár azzal szemben - a józan ész válik uralkodóvá. Ehhez nagy szükség volna a világszemléletek és érdekek vitákon keresztüli összevetésére, amire már jó ideje vannak próbálkozások, azonban számtalan emberi tényező miatt a józan ész alapú meggyőződés általában háttérbe szorul.
Az önzetlen érvek érvényesülésében az első igazi sikert a tudományos gondolkodás csíráinak megjelenése hozta, ami az őszinte megismerési vágyból megszületett, letisztult gondolkodási módszerek kialakulását indította el. A legfőbb hajtóerő a természet megismerésének sürgető kényszere mellett a kíváncsiság volt, de olyan, érdekek által ambicionált emberi tulajdonságok is jelentős szerepet játszottak, mint az érvényesülési szándék, büszkeség, elismertség iránti törekvés, az egoizmus különböző formái.
A tudományos módszerek kialakításához vezető gondolkozás azonban ritkán visz elfogadható, hasznos következtetésekhez, amikor a társadalmon belüli viszonyokat szeretnénk objektív módon feltárni. Ezekben a kérdésekben a berögződések és az érdekek motivációs ereje legalább olyan szerepet játszik, mint az érveké, amelyek elfogadhatóságára az emberi szubjektumnak van a legnagyobb hatása. A természet megismerésében kialakult módszertani konszenzusok itt kicsorbulnak, mert a felmerülő érvek nem természeti törvényeken alapulnak, hanem számos, más természetű befolyás alatt állnak. Ez nem jelenti azt, hogy a társadalmi kapcsolatokban nem léteznek követhető és indokolt szempontok és támpontok, azonban ezek nem tőlünk függetlenül létező természeti törvények, hanem az egyenjogúságon (vagy a társadalmi gyakorlatban még mindig jelenlévő egyenlőtlenségen, erőszakon) alapuló, kimondott vagy kimondatlan konszenzusok. A társadalmi viták tehát nem hasonlíthatók össze a tudományos vitákkal, az itt elhangzó érvek sem természeti igazságokon alapulnak, sokkal inkább a vitázók képességein és erőviszonyain, sőt olyan tényezőkön és eszközökön is, amelyeknek a józan észhez nem sok közük van. Ez utóbbiak között nem lebecsülendő szerepet kapnak az olyan tisztességtelen viselkedési formák, mint a befolyásolás, az információk hiányának kihasználása, az önzés, megtévesztés, félrevezetés, de a burkolt szándékok érvényesülését elősegítő, társadalmi - történelmi egyenlőtlenségből származó anyagi háttér használata is.
A mai politikai viták természete különösen szélsőséges abból adódóan, hogy az érvek érvényesülése úgyszólván esélytelen. Ennek egyik oka az, hogy a vitázók önmagukban, de egymást között sem ütköztetik a valósnak gondolt értékeiket és érdekeiket, nem törekszenek kölcsönösen elfogadható preferenciák felállítására, hanem saját értékrendjüket megpróbálják másokra erőltetni, emiatt az egyoldalúan levont következtetések nem lehetnek kölcsönösen elfogadhatók. Erre a látszólag megoldhatatlan dilemmára azonban nem a különböző nézőpontok összebékíthetetlensége, hanem a feleknek a konszenzus iránti, eltérő mértékű elkötelezettsége az elsődleges magyarázat, aminek forrásai között az alaptalan felsőbbrendűségi érzést és a másik lenézését is megtaláljuk. Ezt a hozzáállást természetesen nem mindkét fél tanusítja azonos mértékben: általában egyoldalúan jelentkezik, és nagyon gyakran sugallt, bátorított magatartás. Konszenzusra csak egyenlőnek elfogadott felek között van esély, ezért az ilyen ellentétek megoldásában nehéz a józan ész érvényesítése. Ennek hiányában a követkeő lépés valamilyen kényszer, erőszak alkalmazása a másik féllel szemben, amelynek következményei - akár a vitás kérdés súlyától függetlenül - indokolhatatlan mértékűek lehetnek.
A józan ész konszenzusos kibontakozásának súlyos akadályai a társadalomban vírusszerűen terjedő, nehezen átlátható következményeket okozó, radikálisan szélsőséges eszmék. Ezek a gondolatok - akár szándékosan is - a társadalmi folyamatokat, a fejlődést befolyásolják, megtévesztő érveléssel zsákutcába vezetik, miközben - az igazság álarcát képmutató módon magukra öltve - legtöbbször szűk csoportok érdekeit szolgálják. Jól ismert és kikristályosodott formáik az ideológiák, amelyek számos esetben szélsőséges katasztrófák kialakulásához vezettek, és ma is ezzel veszélyeztetik a civilizációt. Az ellenük való védekezés egyetlen eszköze a társadalom fejlődésével párhuzamosan kialakult józan ész, amely a legtöbb ember gondolkozásában valamilyen mértékben jelen van, azonban különbözö okokból és időszakosan háttérbe szorul. Csak ez szolgáltathat olyan érveket, amelyek mentén gondolkodásunk konszenzusossá tehető, és az érvelés csődje elkerülhető.
A társadalmi-politikai kérdésekkel foglalkozó viták mai gyakorlata az érvelést végletesen eltorzítja, ami magával hozza az alkalmazott érvek hitelének háttérbe szorulását, a viták eredeti funkciójának elvesztését. A "magaslati" pozíció védelmét látszólag élvező felek a nyomatékosítás érdekében gyakran szándékosan használnak álérveket vagy éppen valótlan érveket, nem törődve azok hitelességével, mert elsődleges céljuk nem a másik fél meggyőzése, hanem saját táboruk további befolyásolása, erősítése. Ennek alapja az, hogy a szellemileg befolyásolt hívek érzelmi szintre redukálják a kérdések megítélését, a hihetőség kritériumait rendkívül alacsony szinten tartva, ezzel könnyen irányítható zombi-tömeggé válva. Az érveket jószándékúan keresők egy idő után feladják a konszenzussal szembeni reményüket, a másik fél zsigerből történő elutasításával rövidre zárják a kommunikáció folyamatát, ami viszont a táborok közötti feszültséget veszélyes mértékben felfokozza.
A tömegkommunikációs eszközök tartalmai általában valamilyen célközönség számára készülnek, ezért az általuk alkalmazott érvelés függetlensége legalábbis megkérdőjelezhető. A függetlenséget egyébként sem minden hírforrás tartja hangsúlyosnak, mert a valósággal a legtöbbször szöges ellentétben áll, célja a megtévesztés, más szóval hazugság, míg a valamely oldalon állás hangsúlyozásával a félrevezetés gyanúja elhárítható. Az ellentétes politikai orientációval rendelkezők számára a közölt információk - az esetek jelentős részében - legalábbis megkérdőjeleződnek, azonban a nem kevés bizonytalan számára olykor a sikeres megtévesztés eszközeivé válhatnak. Ez a réteg az, amelyet a média igyekszik meghódítani az adott oldal számára, ezért az egyoldalú információk célja a saját tábor elszántságának erősítése mellett a bizonytalanok befolyásolása is. Az ő számukra a politikai viták még mindig az érvelés szükségességéről szólnak, mert az érvelés csődjét nem tudják elfogadni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
