Kihívások és fejlődés

A természetben a fajok számára a környezet kihívásai jelentik az egyik legfontosabb hajtóerőt, és általában genetikai változások segítenek a túlélésben. Az eredeti természeti környezetnek való közvetlen kitettség erős csökkenése és a fizikai küzdelem hiánya az emberi fajt fizikai hanyatlással fenyegeti. A nem használt képességek és szervek visszafejlődésére az élővilág számtalan példát szolgáltat, de magunkon is tapasztaljuk a fizikai mozgás csökkenése miatti negatív jelenségeket, amelyek egészségünket talán legszembetűnőbben veszélyeztetik. Életünkből egyre inkább hiányzik a mozgás, így annak tudatos és rendszeres gyakorlása meglepő erővel gyakorol pozitív hatást egészségünkre. Archeológiai és orvosbiológiai megállapítások sokasága egyértelműsíti, hogy az evolúció az ember esetében sem állt meg, és életmódunk olyan irányt vett, amely nem feltétlenül kedvező számunkra. Eljutottunk arra a pontra, ahol ez a jelenség életünket egyre jobban befolyásolja, ezért kihívásként kell kezelni a fizikai mozgás növekvő hiányából fakadó problémák megoldását, és törődéssel, tudatos gondolkodással létrehozni az ezt szolgáló, valóban hatékony rendszereket, módszereket, intézményeket. 

Biológiai szervezetünk igényeit genetikai örökségünk erőteljesen befolyásolja, ám mai létformánk alapvetően különbözik attól, ahogyan ez az örökség létrejött. A civilizációs betegségek elhatalmasodó térnyerésére szervezetünk csak kései reakciókkal figyelmeztet, amit tudatos karbantartással és életmóddal lehet megelőzni. Az ön- és fajfenntartás direkt kényszerének visszaszorulása nem csak a mozgáshiány és az ezzel kapcsolatos egészségügyi problémák kialakulásáért felelős, de egyre kevésbé motiválja gondolkodásunkat, tetteinket is. Ennek oka a társadalom erejének növekedésében, a túlélés intézményesült módszereinek magas hatékonyságában rejlik, és a közvetlen túlélési kényszerhelyzetek előfordulási számának erős csökkenésén keresztül fékezi a pozitív evolúciós hajtóerő működését.

Miközben a mindennapi veszélyhelyzetek kezelésének ösztönös képessége háttérbe szorul, növekszik a jelentősége az egész emberiséget fenyegető katasztrófa-helyzetek felismerésének és elkerülésének. A felszínre került problémák már nem oldhatók meg a tudatalattiban gyökerező ösztöneinkkel, hanem egy magasabb, össztársadalmi szinten kialakuló közakarat által létrehozható globális összefogást, tudatos erőforrás-átcsoportosítást igényelnek. Amig életünk, fejlődésünk környezete lényegében változatlan, vagy csak lassan változik, az alkalmazkodás nem igényel új képességeket. Amennyiben rajtunk múlik, a környezet változásait olyan irányba kell terelnünk, ami túlélési esélyeinket nem csökkenti, de fel kell készülnünk általunk nem befolyásolható katasztrófákra is. Csak találgatni lehet, hogy ezek mikor és milyen tartalommal fognak megtörténni, ezért az ellenük való felkészülést nem halogathatjuk, ha kezünkbe akarjuk venni saját civilizációnk sorsát.

Az ember, mint társadalmi lény fejlődése számára a genetikán alapuló evolúció már nem biztosít elég erőforrást: a színtér lényegében a társadalom-fejlődésre tevődött át, amelynek része az általános értelemben vett techikai fejlődés, és amelynek egyre növekvő fontosságú eszköze a tudomány. Ezzel párhuzamosan a technika nélküli eredeti természetben való túlélés képessége érezhetően csökken, ám ez az egyedek számára egyre kisebb jelentőségűvé válik mindaddig, amíg valamilyen törés nem következik be a környezeti feltételekben. A természeti lények természetadta képességeiket a környezet kihívásainak hatására tudják kifejleszteni és használni, azok hiánya esetén túlélési képességeik visszafejlődnek. Az ember esetében a kihívásoknak ugyanilyen jelentőségük van, amit úgy is megfogalmazhatunk, hogy a cél nélküli élet az egyed és ezzel a társadalom, a faj számára is a visszafejlődés forrása.

Ha a nehézségeit a technika segítségével legyűrő, vágyait és terveit megvalósító társadalom hosszú távú perspektíváját tekintjük, akkor egy kihívások nélkül maradt emberiség előtt, további hajtóerők híján, alighanem bezárul a továbbfejlődés lehetősége, ez pedig a megsemmisülés felé taszítja az emberi fajt. A jövő kiüresedésének elkerüléséhez - nem csak hosszabb távon - olyan kihívásokat kell keresnünk, amelyek a korlátlan túlélés számára biztosítják a szükséges feltételeket. Ezeket pedig már nem a viszonylag korlátozott testi szükségletek terén találhatjuk meg, hanem abban a szférában, amely az embert megkülönbözteti a természet többi fajától: az emberi tudatot létrehozó komplex gondolkodás képességében és lehetőségeiben. 

A gondolkodás fejlődésének a tudatosságot szükségszerűen össztársadalmi szintre kell emelnie, ahol a globálissá váló társadalom alapvető érdekei megfelelő mérlegeléssel az egyéni és csoportérdekek  mellé kerülnek. A tudományos módszerek alkalmazása a társadalom igazgatásának alapvető eszközévé válik, a gondolkozás és az egyéni mentalitás az ösztönök és berögződések egyoldalú irányítása alól felszabadul. Vágyainkat nem kizárólag a tudatalatti határozza meg, azok tudatosan fejleszthetővé, irányíthatóvá váltak. Érdekeink kialakításánál egyaránt tekintettel kell lennünk a kiegyensúlyozottságra és a közösségi szempontokra is. Kihívásaink között a természeti lény voltunk által támasztott igények kielégítése mellett olyan elvárások jelennek meg, mint aktív társadalmi jelenlétünk, környezetünk harmóniája, személyes ismereteink, képességeink és lehetőségeink szélesítése, a fejlődés folyamatához való hozzájárulás.

A valóság világképe

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.