Az írástudás csapdái

Az írástudók köre a történelem során sokat változott, de valamilyen formában mindig kötődött a társadalom kedvezményezett rétegeihez. Maga az írás kialakulását is annak köszönheti, hogy a tulajdonviszonyok közötti egyenlőtlenségek létrejöttével a tehetősebbek birtokában olyan értékek halmozódtak fel, amelyek fejben már nem voltak számontarthatók, ezért írásjelekkel készítettek leltárt vagyonukról. Az írástudás sokáig csak szűk körökben volt elérhető, ami az általa fejlődésnek indított tudományok eredményeinek birtoklását is korlátozta, a tudatlan tömegeket távol tartva az emberiség igazi vívmányaitól.

Nagy fordulatot jelentett, amikor a társadalmak továbbfejlődéséhez nélkülözhetetlenné vált az írástudás szélesebb körű elterjedése, majd általánossá válása, mert ezzel a tudás szelleme is kiszabadult a palackból, és az emberek kezdték megérezni az ismeretszerzés ilyen módjának ízét, hatékonyságát és hasznosságát. Ezzel párhuzamosan azonban a tájékoztatás manipulálásában rejlő lehetőségek is megjelentek, aminek kiaknázásával a hatalmi körök a médián keresztül újabb eszközt kaptak a tömegek befolyásolására, hatalmukba kerítésére. Az új tipusú média-formák megjelenésével a különböző eszmék bűvkörébe került emberek közötti vita kóros méreteket kezdett ölteni, ahogyan azt - egyebek között az internetes fórumokon is - tapasztaljuk. Bár viták eddig is voltak a különböző felfogások képviselői között, mindenapossá és általánossá válásukkal a társadalom veszélyes mértékben hiszterizálódik, ezért egyre fontosabb, hogy az emberiség végre felismerje saját, közös valódi érdekeit és megfékezze a hatalomra törő érdekcsoportoknak kedvező szétforgácsoltságot. Ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy tisztában legyünk sajátmagunk és mások motivációival, a tetteinket mozgató jelenségek, a ránk ható erők természetével. 

Mára az írástudás, mint kifejezés a fizikai képesség birtoklása helyett az írás által megvalósuló kommunikációs szándékot és képességet jelenti, szinte függetlenül attól, hogy művelője rendelkezik-e valamilyen lényeges, értékes tudással, ami felkeltheti mások figyelmét. Ez az adottság a média világában hatványozottan előnyös, de az értelmiség egyes rétegeire is jellemző. Sokan közülük a figyelem felkeltését kényszeresen űzik, mások a népszerűség- és szenzációhajhászás közben elárasztják a médiát olyan tartalommal, amiből egy idő után a jóízlésű médiafogyasztónak elege lesz. A médiát lassan elönti a közízlést romboló vagy egyéb módon negatív tartalom, a politikai és közéletben előszeretettel alkalmazott ferdítés és félrevezetés, valótlan állítások és szándékos hazugságok, amelyek a szólás- ill. sajtószabadság mögé bújtatva ritkán járnak a számonkérés következményével. A tömegek egyre gyakrabban kapnak emészthetetlen, megtévesztő, vagy csak egyszerűen értéktelen információt, de az elektronikus médiákban megjelenő cikkekhez kötődő hozzászólások is szemléltetik a média színvonalának hanyatlását és a kommentelők egyes jellemvonásait. Bár ezek a hozzászólások nem tekinthetők mérvadónak, tartalmuk alapján már levonhatók bizonyos következtetések a médiafogyasztók véleményének alakulásáról, vagy az egyes - többnyire politikai - táborok összetételéről, preferenciáiról és jellemvonásairól.

Aktivitásuk alapján a hozzászólókat nagy létszámú csoportnak gondolnánk, valójában meglehetősen szűk réteget képviselnek, akik bizonyos emberi jellemvonások, valamint különböző eszmei kötődések mentén csoportosíthatók, ugyanakkor legtöbbször névtelenségben maradnak. Jelentős részük indulatait nehezen palástolja, nyugalmi állapotából viszonylag könnyen kizökkenthető, nyilatkozataiban a legszélsőségesebb megnyilvánulásokat mutatja, sokan rendszeresen másokat szidalmaznak, véleményük ezért nem igazán mérvadó - mégis az általuk mutatott görbe tükör a médiára és a társadalomra is jellemző. A különböző eszmék fogadott vagy fogadatlan prókátorai, a politikai "megmondó emberek" rendszeresen publikálnak értékesnek szintén nehezen nevezhető tartalmú, mély elfogultságról árulkodó írásokat, olykor a velük egy követ fújó média is külön helyet szentel nekik. Értékesebb, de jóval szűkebb azoknak a köre, akik nem indulatból, hanem nyitottságukból fakadóan, közlési, önmegmutatási vagy tanítási vágytól vezérelve, gyakran hozzáértő módon szólnak hozzá egy-egy témához, esetleg időt, pénzt, fáradságot rááldozva, saját honlapon keresztül népszerűsítenek számukra fontos dolgokat és gondolatokat.

Vannak olyan, tipikusnak nevezhető emberi jellemvonások, amelyek a leghozzáértőbb írástudókra is hatással lehetnek, megnyilvánulásaikat az értékelhetetlen vagy megtévesztő kategóriába száműzik. Ezek szélsőséges formája a Nobel-betegségnek nevezett jelenség, amely a legünnepeltebb gondolkodók esendőségén és védtelenségén keresztül mutatja a túlzott önbizalom kártékonyságát. Az értelmiség egyes tagjaira - bár nem csak rájuk - jellemző, hogy tanult szakmájuk, gyakorlatuk vagy általános tapasztalataik értékének valóságos vagy vélt tudatában, feltételezett tévedhetetlenségüket az általuk művelt szakma határainál jóval messzebbre terjesztik ki, véleményüket, gondolataikat - amelyek nem feltétlenül saját kútfőből származnak - megkérdőjelezhetetlennek érzik, és a kérdéses témákban nagy önbizalommal nyilatkoznak. Szakmájuk művelése kapcsán keletkezett magabiztosságukban nem veszik észre, hogy szakavatottságuk, jártasságuk körén messze kívül eső kérdésekben mondanak ellentmondást nem tűrő ítéletet, valójában elvakultan hangoztatnak bizonyos elveket vagy módszereket. Előfordul, hogy a másikkal szembeni felsőbbrendűségüket bizonyítandó, józan ésszel könnyen megkérdőjelezhető, vagy egyszerűen csinált bizonyítékokat hoznak elő, amit más helyzetben maguk is elvetnének. A nyilvánvaló mentális-etikai hibák közömbösítik a tanultsággal és tudással kiérdemelt tiszteletet, ezért az ilyen magatartás az esetleg helyes hozzászólások értékét is erősen csökkenti. 

Nem kell azonban elbizakodottnak, beképzeltnek lenni ahhoz, hogy az "írástudó" véleménye ne legyen kellően megalapozott. A tudóssal is gyakran előfordul, hogy nem vesz észre olyan tényezőket, amelyek döntő módon befolyásolják az általa vizsgált kérdéskört, és mindez amiatt van, mert annyira figyel a részletekre, hogy bizonyos dolgok fókuszon kívülre szorulnak. Köznapi kérdések is kerülhetnek teljesen más megvilágításba a körülmények változása miatt, ahogy például egy gazdasági vagy társadalmi összefüggés érvényessége lényegesen megváltozott helyzetben megszűnhet. Míg a természettudományok az általános érvényű természeti törvényeket keresik, a társadalmi jelenségekből leszűrt következtetések értékállósága korántsem ennyire széleskörű. A hozzájuk mereven ragaszkodó ember gyakran az erdőtől nem látja a fát, miközben a józan eszét használó közember a saját bőrén szerzett tapasztalatokkal egyszerűbben, közvetlenebb módon ráláthat a probléma gyökerére, és nem zavarja a másokat félrevezető, rosszul alkalmazott tudás.

A tudomány a fejlődése során rendszeresen kerül olyan helyzetbe, amikor forradalmian új felfedezései kérlelhetetlen progresszívitásként jelennek meg, ezért a tudomány eredményeit használó és valló emberek, az értelmiség felfogásában maga a progresszivitás erős pozitív felhangot kap. A politikai eszmék és erők nem kis része szívesen mutatja magát is progresszívnak, azzal a hátsó szándékkal, hogy az értelmiség bizalmát megszerezze, és - valljuk be - ez nem teljesen sikertelen próbálkozás. Léteznek olyan, valójában politikai oldalhoz nem köthető, az emberi együttműködés történelmileg bizonyított formáit tükröző eszmék is, mint a humanizmus, a szabadság és az egyenlőség, amik szintén kedvelt politikai jelszavakká váltak: a szemben álló felek szívesen kezelik sajátjukként, a másik oldal ezekre vonatkozó megnyilatkozásait álságosnak, hazugnak beállítva. A valamely politikai holdudvarba került "írástudók" gyakran kérik számon a másik oldaltól ezeket az értékeket, amivel azt a benyomást keltik, hogy a másik fél emberi értékekre tör, minden lépése azok ellen irányul. 

A tudás és a bölcsesség viszonya régen tárgya a közbeszédnek. A megközelítés irányától függően mindkettőt kikiáltották már elsődlegesnek, holott nem szinonim fogalmak, ráadásul egyik sem nélkülözhetetlen feltétele vagy következménye a másiknak. A tudás általában valamire vonatkozó valós ismeretek gyűjteménye vagy birtoklása, a bölcsesség viszont jóval kevésbé felismerhető dolog, a világ dolgaiban történő eligazodás, a helyes döntések meghozatalának képessége. Értelmezhetjük egyszerűen alapos tudást nem feltétlenül igénylő intuícióra való hajlamként, vagy a tanulással, tapasztalással megszerezhető tudás mélyebb összefüggéseinek felismerését segítő érzék megnyilatkozásaként. A tudás bölcsesség nélkül ugyanúgy gyakran botladozik és utat téveszt, mint a bölcsesség tudás nélkül, ezért a két dologra általában együtt van szükség a helyes irányú haladáshoz. Képesség-jellege miatt a bölcsesség ritkábban mutatkozik meg, ezért az írástudás professzionális képviselői gyakran épp a bölcsesség hiányában (de persze birtoklásának hamis tudatában) érzik magukat csalhatatlannak. Egy gondolat, eszme valóságos értékét annak használhatósága adja, és ha tarthatatlanná válik, akkor a hozzá kapcsolódó következtetésekkel együtt megbukik, amit felismerni és elfogadni valóban nem könnyű, ha korábban igazságnak hittük. A bölcs ember is tévedhet, de a szükségesnél tovább nem ragaszkodik hibáihoz, míg a kellő bölcsességgel nem rendelkező írástudó továbbra is a leírt vagy kimondott szavakban keres megoldást, ezért válik hiteltelenné és elfogadhatatlanná. Ebből a zsákutcából csak a változtatás képessége hozhat kiutat, ami a bölcsesség csíráit már magában hordja.

Emberiség válaszúton

A politika útvesztői

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.