Hit, hiedelem, vakhit 

Kultúránkban a hit fogalma meglehetősen tágas. Megfér benne a megbízható tapasztalatokra épülő remény bizonyos jövőbeli történésekkel kapcsolatban, de a bennünk ragadt hiedelmek és babonák rendkívül széles tárháza is, a nem megalapozott vakremény és vakhit, sőt az embert szörnyeteggé változtató fanatizmus is. Tárgyának valóság-alapját tekintve racionális és irracionális hitet különböztetünk meg, és amikor hitről beszélünk, nem mellőzhető annak tisztázása, valójában melyik fajtájára gondolunk. 

A hit legegyszerűbb és egyben legemberibb formája a megalapozott előrelátás arra vonatkozóan, hogy ami a múltban, hasonló körülmények között már gyakran megtörtént, az a jövőben is meg fog történni. A környezet által támasztott kihívásokra adott helyes válasz adja a túlélés esélyét, amelyek aztán automatizmussá, reflexszé alakulva a fejlődés részévé válnak. Olyan fontos pozitív elvárás ez, amely bizalommal, reménnyel tölhet el bennünket azokkal a dolgokkal kapcsolatban is, amikre még nincsenek konkrét tapasztalataink. A memória fejlődésével azonban megjelennek a negatív emlékek is, amelyek a bizonytalanság érzetét keltik. Fontos tapasztalattá válik, hogy reményeink nem mindig válnak valóra, azonban az okok megismerése sem lehetetlen. A tudomány számára ez azt jelenti, hogy a világról tapasztalati úton szerzett ismereteink annak anyagi voltát és megismerhetőségét igazolják, és nincs okunk annak ellenkezőjében hinni. 

A tudatban azonban olyan jelenségek is léteznek, amelyek nem a valóságos, ismétlődő-ismételhető tapasztalatokból, hanem a fantáziából, a félelmet keltő bizonytalanságból, tévedésből, megtévesztésből, hibás agyműködésből, vagy éppen gondolkodásunk következetességének hiányosságaiból származnak. Ezek a hiedelmek a valósághoz olyan, látszatokra épülő változatokat adnak, amelyek sokak számára hihető igazságot jelentenek, a realitásból az álomvilágba térítve a gondolatainkat. A gondolkodást tévutakra vezetik, a fejlődést hátráltatják, szélsőséges esetben ember- és társadalomellenes cselekvésekre ösztönözhetnek. 

A babonák, vallások, ideológiák, téveszmék, összeesküvés-elméletek, áltudományok elfogadásának közös gyökere a vakhit, amelynek fiziológiai alapja, a beidegződés folyamata a tudat kialakulásától jelen van a természetben, de a magasabb szintű gondolkozáshoz valójában kevés köze van. Agyunk ősidők óta hordoz olyan automatizmusokat, amelyek működése az állatvilágban egyértelműen pozitív hozadékkal járt. A hozzájuk kötődő automatikus értelmezési-viselkedési minták leegyszerűsítették saját működését, csökkentve a túléléshez szükséges reakciók idő- és energiaigényét. Az automatizmusokat számos jelenség működésbe hozhatja, alapját képezve ezzel az általánosításnak is, veremként magukba zárva a valóság különböző elemeit és jelenségeit.

Ezek a vermek jelentős méretűek is lehetnek, és tartalmuk olyan egyszerűsítő sémákba rendeződik, amelyek beidegződés-szerű használata az alkalmazkodás eszközévé vált. Az automatikus viselkedési sémákat aktivizáló vermek működése az energiatakarékos evolúció példája. Egyszeri feltöltődésükkel és további munkával nem járó, folyamatos használatukkal (a kialakult sémák szerinti, ösztön vezérelte cselekvéssel) a túlélés esélyei nagy mértékben javulnak. Hátrányuk, hogy tartalmuk megváltoztatása, a sémákat biztosító vermek kiürítése és újratöltése újabb, még nagyobb energiafelhasználást tesz szükségessé, ami nagyságrendekkel növeli a reakcióidőt, ezért nehezen leküzdhető alkalmazkodási hátránnyal jár. Ez azonban az állatvilág ösztönös viselkedésének szintjén nem jelentkezik rendszeres problémaként. 

A sémák olyan mélyen kötődnek a mindennapi gyakorlathoz, hogy átértékelésük igénye csak a velük ellentétes tapasztalatok tömeges felbukkanása esetén jelenik meg, és jelentős nagyságú küszöbenergia befektetését igényli. Ezen a mechanizmuson alapszik a bevésődés jól ismert jelensége, amely miatt az ember által felnevelt állatoknak nehéz elszakadni az emberhez fűződő korai, pozitív vagy negatív tapasztalataiktól. Működésük annyira általános, hogy maga a gondolkodás is jelentős részben kötődik hozzájuk. Amikor az ember valami új jelenséggel találkozik (a gyermek számára a világ jelenségei és a szülők tanítása ilyenek), kezdeti tapasztalatai, vagy éppen a környezetében lévők ráhatása révén e sémák létrejönnek. Ezek aztán tudati reflexek formájában meghatározzák mentalitását, bizonyosság-érzet és kétségbevonhatatlanság kíséri megjelenésüket. Megváltoztatásuk a rendkívüli energiaigény miatt a gondolkodó ember számára is erősen kétséges vállalkozás.

Maga a társadalom is mutat hasonló jegyeket: a tömegek politikai-ideológiai orientációja, bizalma nehezen módosítható, bizonyos rétegeinek szélsőséges viselkedésmódja a vakhit nem lebecsülendő erejét bizonyítja. Amíg azonban az állatvilágban a reflexek, ösztönök, automatizmusok szerepe nélkülözhetetlen, az embereknél ezek egyre több negatív következménnyel járnak, magát a társadalmat veszélyeztetik: a vakhit feszültséget, szembenállást, erőszakot hoz, a dolgok valódi megértését fékezi, fejlődésünket hátráltatja. Az irracionális hit sémáinak kialakulásában döntő szerepet játszik az elszabadult fantázia használata, amikor tudatunkat kitalált, nem valóságos jelenségek töltik be, és gondolkodásunk ennek a szürreális-irracionális-transzcendentális álomvilágnak a hatása alá kerül. Az erre alapozott hitet azért nevezzük vakhitnek, mert a látható, tapasztalható világban a hitnek ez a fajtája vakká tesz minket a valóság iránt.

Gondolkodásunk

A gondolkodás fejlődése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.