Nagy tévedéseink
Az emberiség története hemzseg az olyan esetektől, amelyek során a gondolkodás nagy tévedései magára az emberre nézve jártak súlyos következményekkel: valóságalap nélküli, kitalált, irreális okok miatt ártatlan, védtelen emberek tömegei kerültek halálos veszélybe és pusztultak el. A vallásos eredetű babonákkal átitatott középkorban az inkvizíció mellett a boszorkányüldözés tett tönkre milliókat, de a "nyugodtabb" időkben is átszőtték az emberek életét a zabolátlan fantázia és hiszékenység negatív következményei.
Látszólag megalapozottan gondoljuk, hogy a mai emberi gondolkodás jelentősen felülmúlja elődeinkét, ismereteink szélesebb körűek, pontosabbak és megbízhatóbbak. Minderre a tudomány és a technika hatványozott fejlődését tartjuk a legnyilvánvalóbb bizonyítéknak. A valóságban azonban erre a korra is alaposan rányomja a bélyegét a felületes, hibás gondolkodás, az elterjedt, általánossá vált tévhitek követése, a közömbösség a társadalom valódi, súlyos ellentmondásai iránt. Az ember gondolkodási kultúrája tényleg sokat javult, ami nagyrészt a tudomány és a technika fejlődésének köszönhető, azonban mértéke az indokolthoz képest messze elmarad. Ennek egyik oka az, hogy a technikai civilizáció mai szintjének kialakulását kiváló emberek gondolkodása, munkája és eredményei segítették elő, a tömegek viszont - saját hibájukon kívül - csupán haszonélvezői és nem szellemi örökösei ennek a sok százados fejlődésnek. A gyarapodás mértéke sokkal csekélyebb az ember szellemi - gondolkodási és etikai - képességeiben, holott életminőségünket, túlélési esélyeinket ezek is döntően befolyásolják. A jövőt rohamosan növekvő mértékben veszélyeztetik azok a feszültségek, amelyeket a társadalomban és a kultúrák között a gondolkodási különbözőségek alakítottak ki. A globalizálódó világban a technika fejlettsége és a tömegek gondolkodásmódja közötti aránytalanság, egyensúlytalanság aligha tartható fenn tartósan, erre egyre súlyosbodó válságok hívják fel a figyelmet.
A közgondolkodás ma is hemzseg azoktól a tévedésektől, amelyeket az egyén nem túl nagy energiával, szellemi teljesítménnyel képes felismerni, ha a bennük rejlő ellentmondásokat megtalálja, ezek mégis egyre súlyosbodó ballasztként terhelik világképünket. A különös jelentőséggel bíró melléfogások a társadalom fejlődésében, ideológiai szerveződésében is megjelennek, logikai bukdácsolásba és zsákutcákba terelve tömegeket, megalapozatlan politikai motivációk révén társadalmi feszültségeket gerjesztve. A hibás gondolkodás felismerése e teher miatt egyre nehezebb, mert minél elfogadottabb egy-egy tévedés, annál nagyobb a gondolkodás tehetetlenségi ereje, amit le kell győzni az igazság megértéséhez. Nem egyszer és nem ok nélkül merül fel az a kérdés, hogy a tévképzetek hogyan keletkeznek, fenntartásuk miért jó azoknak, akik képesek lennének változtatni a helyzeten, és nehezen érthető az is, hogy miért sikertelenek az erre irányuló próbálkozások. Más esetekben régen fennálló és látszólag eldönthetetlen viták vannak, amikben a tömegek számára az érthető és emészthető érvek nehezen elérhetők.
A jelentős súllyal bíró tévedések egy része abból származik, hogy kitalálóik, táplálóik a közvéleményre komoly hatást gyakorló emberek, politikusok, írók, újságírók, művészek, egyéb sikeres vélemény-irányítók. Kijelentéseikkel túllépnek valóságos kompetenciájuk határain, miközben népszerűségük hamis garanciát nyújt a még kevesebb ismerettel bíró tömegek számára. E körök egyik törekvése az, hogy látványos, könnyen emészthető, népszerűséget élvező érvekkel támasszák alá sugallataikat, amelyek így a racionalitástól és a valóságtól is távol kerülnek. Ennek következménye, hogy véleményükkel, nézeteikkel, kijelentéseikkel szemben a kötelező kritikus megfontolás háttérbe szorul. Hasonló a helyzet sok tudományos szaktekintély esetén, akik - saját tévedhetetlenségük hamis tudatában - szakterületükön kívül is vállalkoznak megalapozatlan kijelentésekre; ezt a Nobel-betegségként ismert jelenség jól szemlélteti. Nem példa nélkül álló eset az sem, amikor valaki saját működési területén tesz olyan kijelentéseket, amelyek nem kellően megalapozottak, de szenzációként hatva ideig-óráig növelik az illető hírnevét, de a logikát is vakvágányra viszik. A köztudatba befészkelődő hamis felfogást aztán gyakran csak sokkszerű események képesek megváltoztatni.
Megfelelő hatalmi pozíció vagy jelentős anyagi háttér birtokában is születnek a valósággal hadilábon álló, önérdekű kijelentések, elméletek, ideológiák, amelyeket egy hatalmi gépezet és/vagy hivatásos ügynökök népszerűsítenek, a befolyás alá került tömegek pedig sajátjuknak vallanak. Ezek a józan gondolkodással élesen szembemenve világméretű traumákat okozhatnak, de utóéletük is gyakran vesz jelentős, nem várt fordulatokat, túlnőve a kiagyalók eredeti gondolatain és tervein. A hazugságnak is nevezhető tévedések gyakran használnak olyan logikai buktatókat, amelyek valódi igazságokra és hasznos gondolatokra épülnek, ezzel azok hitelét is veszélyeztetik. A demagógia alkalmazása nem csak a hatalom számára jelent hatékony eszközt, a tömegek gondolkozása gyakran önmagától is félresiklik olyan erkölcsi - morális megfontolásokon, amelyek egy adott helyzet és a körülmények egyoldalú szemléletéből fakadnak.
A tévedések képesek sajátos kultúrális képzeletvilággá, dogmává alakulni azzal, hogy a divatossá vált hamis gondolatokra újabb és újabb állítások épülnek, amelyek aztán tovább fokozzák a hihetőség és valóságosság érzetét. A divat természetével párhuzamba állítva azonban ezek mindaddig fennmaradnak, amíg alapjaikat az élet meg nem kérdőjelezi vagy el nem söpri. E dogmák hangoztatása akár érvként is felhasználható, ami a valóságról alkotott képünket eltorzítja, a dolgokban való eligazodást nehezíti. Minél erőteljesebb a tévedés beágyazódása a kultúrába, vakhitté erősödve annál erősebben áll ellen a kritikáknak és a tényeknek.
A vallásokban és a politikai ideológiákban a tévedések, féligazságok és szándékos hazugságok egész tárháza található, amelyek szűkebb és nagyon széles körökben egyaránt találnak maguknak híveket. Ha félretesszük a tisztán hit alapú valótlanságokat, akkor is számos olyanra bukkanunk, amelyek nem állják ki a racionális gondolkodás próbáját. Az ismertek közül emlékezetes a vonatközlekedés hőskorában elterjedt feltételezés, hogy a nagy sebesség az utasokra káros fiziológiai hatásokkal fog járni. A termodinamika tudományának kialakulása hozta magával a hőhalál elméletet, aminek félreértelmezett következményeként a korabeli "művelt" körökben világvége hangulat uralkodott el. Ugyancsak tömegpánikhoz vezetett egy azóta világhírűvé vált eset, ami egy rádiójáték kapcsán tört ki, amely a marslakók támadását "közvetítette" meglehetős életszerűséggel (amiben persze nem kis szerepet játszott a hallgatóság pszichológiailag előre kiszámított reakciója is). Elrettentő példa az atomerőművi balesetekkel járó mellékhatások aránytalan félelmet kiváltó eltúlzása, ami a nukleáris energia felhasználását évtizedekre visszavetette, számottevően hozzájárulva a globális felmelegedés rémképét kiváltó hisztéria kialakulásához.
Mostanában nagyon sok szó esik a küszöbön álló Mars-utazásról. Nem csak az extravaganciájáról híres fiatal amerikai milliárdos, de maga a NASA is gyakran nyilatkozik arról, hogy az emberiségnek a Marsra mint második Földre kell tekinteni, ezért a kozmikus tevékenység fő iránya a Mars. A nyilvánvaló nehézségek korlátai nem is merülnek fel, mert a tömegek erre a célra vannak "élesítve", vágyálmaik alapozzák meg a költségvetési támogatást és a szponzorok bőkezűségét. Nehéz eldönteni, hogy a tömegmanipuláció, a képmutatás és a tömegek realitásérzékének súlyos hiánya milyen arányban játszik szerepet a történetben.
A kor hasonló példája a technika jövőjéről szóló elképzelések között a mesterséges értelem alakulásáról kibontakozott kollektív okoskodás, amelynek tudós és ismert résztvevői a szenzációs hírekre vadászó újságírókkal együtt nem fogják vissza magukat, amikor jövendölni kell. Több témában általános egyetértés alakult ki a mesterséges intelligencia miatt fenyegető veszélyekről, mint például a tömeges munkahely-elvesztés, vagy az öntudatra ébredéssel járó, ránk nézve katasztrófálisnak beállított történések. A technika eredményeinek szűk körök privilégiumaként történő hasznosítása valóban súlyos, de alighanem erősen eltúlzott lehetőség, a bekövetkezés valószínűsége a jósoltnál sokkal alacsonyabb. Egyes, már-már tudományosnak hitt fogalmak, mint a szingularitás várt jelensége ill. következményei ugyancsak egyoldalú logikából származnak, a valóság bonyolultságát messzemenően figyelmen kívül hagyják. Az öntudat kérdése pedig egyenesen a merő fantázia világába visz, hiszen ebben a kérdésben még az ember viselkedése is alig ismert, és alighanem rendkívül hosszú út van még előttünk saját agyunk, gondolkodásunk, az öntudat mibenlétének megismeréséig. Enélkül pedig az emberi öntudatot modellező kibernetikus rendszerek megalkotása is csak ábránd, nagyzási hóbort. Arról nem is beszélve, hogy a gépi intelligencia alakítása a mi kezünkben van, és tömeges öngyilkosságra aligha szeretnénk felhasználni.
Érdekes vita alakult ki a kozmikus élet és értelem létezése körül. Általános vélekedés, hogy az élet a világegyetem felfoghatatlan méretei mellett kozmikus szükségszerűség, ezért az értelemnek is tömegesen léteznie kell a kozmoszban, bár valamilyen okból mégsem találkoztunk még egyikkel sem. Emiatt a lehetőségek között nem teszünk különbséget, sőt néha azt várjuk, hogy hamarabb találjunk értelemre, mint egyszerű életre. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy bár az élet a Földön elég gyorsan megjelent, az értelemnek ennél nagyságrenddel hosszabb időre volt szüksége a kibontakozáshoz. Jelenlegi tudásunk szerint a Földhöz kozmikus viszonylatban leginkább hasonló Marson nincs élet (jóllehet nem tudjuk kizárni azt, hogy egy korábbi fázisban létezhetett). Azzal viszont tisztában vagyunk, hogy a földi életből milyen sok buktatón át alakult ki az értelem, mennyi nehézségen és szerencsés átalakuláson kellett keresztülmennie a mai emberi faj kialakulásáig. Ismerve az ide vezető evolúció időigényességét, és tudva, hogy az élet számára kedvező környezet hátralévő időtartama az eddig elteltnél valószínűleg jóval rövidebb, a különleges szerencse megfelelőbb jelző az értelem létrejöttére, mint a kozmikus törvényszerűség. Az egyetlen helyes stratégia ezért nem a Földön kívüli civilizációktól remélt segítség várása jövőnk, sorsunk alakításában, hanem kivételes szerencsénk, adottságunk felhasználása tévedéseink felismerésére és elkerülésére, egy megbízható jövő kialakítására a rendelkezésünkre álló eszközzel, az értelemmel.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
